A második sikerélmény
2012 január 21. | Szerző: rzso
Hát nem csodálkoznék, ha ezt sokan nem is hinnék el, mert ha más írná, és én olvasnám, valószínű, ugyanígy lennék vele.
A történet a következő:
Elég öreg már a laptopom, az éveit tekintve már iskolába járhatna.
Ezért-e, vagy mert doktorbácsira szorul, de néha annnnnyira de annnnnyira lassú!
Egy szép napon vagy 10 perceket kellett várnom, mire egy e-mailben megjelent egy-egy leütött betű, vagy megjelent a kurzor.
Már irtó mérges voltam, mikor eszembe jutott, hogy a könyvben olvastam egy hölgy tapasztalatát a tanfolyam során, amikoris egy bizonyos radírozós technikát próbált ki sikerrel.
Gondolom, hogy egy hétvégi tanfolyam során nagyon sok technikát tanulnak a résztvevők, melyet természetesen nem oszthat meg velünk a könyv írója, de ebben a beszámolóban le volt írva ez a radírozós történet.
Hát, én ezt megcsináltam, és a következő percekben megindult a gépem, és normális sebességgel tudtam folytatni a levelezésemet.
Mit mondjak: igen elcsodálkoztam, mert ráadásul utána az a gondolat is megfordult a fejemben, hogy biztosan nem lesz eredményes, mivel síkideges állapotomban csináltam, semmi ellazulás meg ilyesmi.
Ennek ellenére a módszer bejött.
Azóta gyerekeimnek, barátaimnak nagy lendülettel mesélem és javaslom.
Gyermekeim is már több ízben oldottak meg így problémákat azóta.
Érdemes megvenni a könyvet, és elejétől a végéig – betűről betűre végigolvasni.
Mondom én, aki az utolsó pár oldalt már elhanyagoltam, pedig mennyi lényeges rész van még ott is!
De szerencsére van egy nagyon jó barátnőm, akivel beszélgettünk a könyvről, és megkérdezte, olvastam-e a kék vízről benne?
Hát erre én egyáltalán nem emlékeztem!
Kiderült, nem is emlékezhettem, mert ez már a könyv végén olvasható, amiről én önkéntesen úgy döntöttem, hogy az már csak sallang, nem fontos.
Szóval jelentem: Fontos az első szótól az utolsóig!
Első sikerélményem
2012 január 15. | Szerző: rzso
Szeretném nektek megírni, milyen sikereim voltak mindjárt a könyv olvasása közben, röviddel utána.
Igazából a blog megnyitásának is ezek adták az apropóját.
Ha nekem sikerült, mért ne sikerülhetne másnak is, mért ne használjak a buzdításaimmal másoknak is?!
Az első eredményem 4 nap múlva jelentkezett.
Kedden vettem meg a könyvet, és még azon a szombaton összejött a család név- és születésnapok közös megünneplésére.
Hát, ez nálunk évtizedek óta nem megy zökkenőmentesen!
Valaki valakit mindig megbánt, valaki valakire mindig megharagszik, én pedig mindig rossz szájízzel, mit nem mondok sokszor sírva köszönök el szeretteimtől.
Minden alkalommal megfogadom, hogy soha többet közös családi ünneplést, de aztán rávesznek, és én beadom a derekam.
Szóval, most is egy ilyen alkalom volt, ami természetesen sértődésekbe fulladt.
Lefekvés után sírva gondoltam rá, miért nem tudnak az én gyerekeim egymással békében meglenni, és akkor úgy gondoltam, most jött el az idő, a hoponoponó ideje.
Kipróbáljuk, mit tud ez!
Elképzeltem magam elé a gyerekeimet, az egész családot, és megkérdeztem, mi zajlik bennem, ami ezt az állapotot okozza, mit kell bennem tisztítani, hogy ez jóra változzon?
És akkor sírva csak daráltam daráltam a Szeretlek, Sajnálom stb… stb… mantráját, (ld. a 4. bejegyzésemben), míg bele nem aludtam.
Legnagyobb meglepetésemre nagylányom vasárnap este felhívott telefonon, hogy beszéltem-e az apjával (akitől rég elváltam) tegnap óta, mert olyan dolog történt, amilyen még soha! (Természetesen nem beszéltem vele.)
Sok probléma adódott ugyanis a két testvér között abból, hogy édesapjuk a kisebbiket, és azt az unokát mindig sokkal több előnyben, gondoskodásban részesítette.
Most viszont váratlanul és meglepő módon figyelmes és segítőkész volt őhozzá is.
Ezután két óra hosszat beszélgettünk telefonon, én megemlítettem, mennyire fáj nekem, hogy a testvérek, az én gyerekeim ennyire utálják egymást, mire ezt válaszolta:
“Anyu! Én egyáltalán nem utálom a testvéremet, sőt szeretem, aggódom és felelősséget érzek érte is, és a kisgyerekéért is!”
Hát, ott voltam paff, és mit tagadjam, elsírtam magam a boldogságtól!
Köszönöm Ho’oponopono!!!!!
Szívemből beszél …
2012 január 10. | Szerző: rzso
Ha hinnék a véletlenekben, azt mondanám:
„Jé! Milyen véletlen! Épp most posztolta ki egy ismerősöm a Facebookra ezt a Balogh Béla videot, én pedig pont felléptem körülnézni!”
Nos, én ezt inkább szinkronicitásnak nevezem, ugyanis Joe Vitale könyve a Ho’oponopono épp a 100 %-os felelősségvállalásról szól, hogy felelős vagyok mindenért, ami velem és körülöttem történik.
Engem pedig most ez foglalkoztat a legjobban.
Balogh Béla ebben az összeállításban épp erről, és a tudatalattiba beprogramozott félelmek, negatív állítások tisztításának szükségességéről beszél.
Nagyon tanulságos!
A mantra
2012 január 8. | Szerző: rzso
Az alábbi bejegyzésben említett négy kifejezést többen megzenésítették, találtam sok videót.
A legjobban – vagy inkább kizárólag – ez tetszik: Ez nagyon szép! Katt a képre, video indul!
A négy szó
2012 január 7. | Szerző: rzso
Nagy örömmel fogadtam, hogy kedves és megerősítő hozzászólást kaptam!
Köszönöm!
Bözse említette benne azt a bizonyos és bűvös négy szót, amit ki is tett szeme elé a falára, és mondogatja, ismételgeti, mint egy mantrát.
Bár még szerettem volna írni arról, hogy miért tudom elképzelni azt, hogy a magam tisztítása által tudok tisztulását okozni a környezetemnek, de ha az élet most ezt dobta, akkor inkább ideteszem, mi is az a négy állítás, amit a Ho’oponopóban használunk.
Ezeket a szavakat saját magamnak szánom. Hiszem, hogy bármilyen probléma, amivel az életben szembesülök, bennem is jelen van, még ha egy másik személyben, vagy történésben látom is viszont.
Életem legnagyobb TANÍTÓjának Szőke Lajost tartom, az ő kedvenc mondása volt, ami itt is igaz:
Ha a tükörben egy kócos fejet látsz, nem a tükröt kell megfésülni!
Blokkjaink
2012 január 5. | Szerző: rzso
Nnnnna … hol is tartottam …
Szóval a blokkok.
Hát azok vannak. Mélyen, észrevétlenül, mint Petőfi mondja: „titkos féreg foga rág.”
Nem is tudjuk, mi munkál a mélyben és épp ez a lényege. Csak azt vesszük észre, hogy nem úgy mennek a dolgaink, ahogyan szeretnénk. Nincs az elhatározással semmi gond. Nekifutunk vággyal és lendülettel de sokszor a fal adja a másikat.
Vagy el sem tudunk indulni?
És nem értjük a miérteket.
Egy emlékezetes példa jut eszembe.
Egyik spirituális tanfolyamon hangzott el: mennyire félek a boldogságtól?
Meghökkentem: micsoda? Félni a boldogságtól? Ez úgy hülyeség, ahogy van! Hisz úgy vágyom rá!
Nem is értettem, hogyan lenne ez lehetséges!?
Aztán levezettük: ennek oka lehet pl. egy ősrégi, eltemetett emlék, amikor éppen nagyon boldog voltam, és akkor jött pl. egy nagy tragédia vagy pofára esés.
Ha ezt én összekötöttem érzelmeimben, akkor a félelem valóban előfordulhat, és blokkoló tényezőként jelen lehet a mostani életemben.
Tudat alatt a működő félelem energiámmal simán háríthatom a boldogságot.
Vagy egy másik példa is felbukkan emlékeimben: volt egy nagyon jó barátnőm, úúúútálta az ünnepeket. Mindenféle ünnepet, legyen az névnap, születésnap, karácsony, bármi, ami ajándékozással jár.
Még az agykontroll megjelenésekor elmélyedt emlékeiben, és előjött egy gyermekkori emlékkép: vidéki kislány lévén kisvirágokat szedett a mezőn, és boldogan vitte haza anyukájának a sebtiben összeállított csokrot anyák napjára.
Édesanyja utálattal ránézett, és megvetően közölte: hát ezt a gazt meg minek szedted?
El tudjátok képzelni azt a csalódott, megbicsaklott állapotot, amit ő akkor érezhetett?
Hát ez a mélyen lévő – még maga elől is – elrejtett trauma okozta évtizedeken keresztül a megmagyarázhatatlan rossz érzését.
Amint ez feljött, megértette, a problémája megoldódott.
De nem kell feltétlenül emlékezni a történetre.
Nem az a probléma, hogy mi történt, hanem az, ha ahhoz ami történt, valamilyen negatív érzést, diszharmonikus energiát fűzünk. Na, ez az energia ragad meg, munkál a tudatalattinkban, és kísér életünkön, életeinken keresztül. Ezt nevezem én blokknak.
Megtörténhet a blokk oldódása úgy is, hogy csak az elnyomott érzelem szabadul fel, a történet ismerete nélkül.
És ez a módszer, amit a Ho’oponoponó feltárt előttünk, egy nagyon kíméletes módszer romboló energiáink felszabadítására.
A Stoptábla
2012 január 3. | Szerző: rzso
Sokat gondolkodom azon, saját életemben mekkora az a rész, amire van ráhatásom, mekkora, amire egyáltalán nincs.
Túlzottnak és elcsépeltnek tartom a „pozitív gondolkodás” kifejezést a szónak abban az értelmében, hogy csak el kell terveznem, pozitív módon ráhangolódni, és ripsz-ropsz, meg csiribú és csiribá minden problémám egy csettintésre – vagy netán többre – megoldódik.
Ha pedig nem, akkor rámhúzzák a vizes lepedőt, azzal a jelszóval, hogy „mert te biztosan negatívan gondolkodtál!”
Hányan de hányan olvasták a Titok c. könyvet, végezték a gyakorlatait, és ebből hány embernek sikerült, hány %-ban mindent elérnie, amit akart?
Kíváncsi lennék az arányokra.
Vagy a sokmillió lottózó évről évre mind úgy töltené ki a szelvényeit, hogy nem bízik maximálisan a nyereményében?
Ugye, ez sem valószínű.
Magam részéről azt a felfogást tudom leginkább magamévá tenni, miszerint az életemre való ráhatás aránya kb. 80-20 %.
Vagyis kb. 80 %-ban rendelkezem a szabad akaratommal, de abban a bizonyos 20-ban nem, hisz a születésem pillanatában beleszülettem egy bizonyos energia halmazba, ami azért meghatározott.
Pl. az angol királynő biztosan nem lehetnék ebben az életemben, akármilyen „pozitív módon” gondolkodnék.
De miért nem tudom azt a mondjuk 80 %-ot sem teljes mértékben megvalósítani?
Mert ugye azt csak kevesen érzik úgy, hogy ilyen nagymértékben sikerül.
Vannak természetgyógyász, vagy spirituális módszerek, melyekkel remek eredményeket lehet elérni, de egy bizonyos ponton gyakran ki van téve a stoptábla. Eddig és netovább!
Ezért érzem én a Ho’oponopono módszert egészen különlegesnek, mert ez saját magam, a saját tudatalattim folyamatos tisztítása által lassan, de biztosan oldja a felgyülemlett blokkokat.
Hogy ezek a blokkok mikor, hogyan keletkezhettek, és miért hathat még a külvilágra is a saját magam tisztítása, ezen egy következő fejezetben elmélkednék.
Miről is szól ez a blog?
2012 január 2. | Szerző: rzso
Évekkel ezelőtt hallottam erről a módszerről, a neten keringett. Azonban csak most érintett meg, ragadott magával.
Decemberben betértem egy könyvesboltba, a könyv rámcsodálkozott, én pedig hazavittem, le sem tettem, míg ki nem olvastam.
Az elkövetkező időkben szeretném veletek megosztani a bennem felmerült kérdéseket, tapasztalatokat, és izgatottan várom visszajelzéseteket, amennyiben van mit megosztani velünk.
Íme az idézet a könyvből – szeretettel osztom meg veletek:
Joe Vitale –
HO’OPONOPONO
“Két évvel ezelőtt
hallottam egy hawaii terapeutáról, aki egy teljes osztálynyi közveszélyes őrültet gyógyított meg anélkül, hogy valaha találkozott volna bármelyikükkel. A pszichológus egy-egy beteg kórlapjának tanulmányozása után önmagában kereste, hogy hogyan teremtette annak a személynek a betegségét. Ahogy önmaga gyógyult, úgy gyógyult a beteg is.
Amikor először hallottam ezt a történetet, azt gondoltam, ez valami városi legenda. Hogy gyógyíthatna valaki embereket önmaga gyógyításával? Hogy lenne képes akár a legjobb öngyógyító mester közveszélyes őrülteken segíteni? Kellően értelmetlen és logikátlan volt, úgyhogy nem törődtem a sztorival.
Egy évvel később újra az utamba került a történet. Azt hallottam, hogy a terapeuta egy Hawaiiban ismert gyógyító módszert, a ho’oponopono-t használja. Soha nem hallottam róla, mégsem tudtam kiverni a fejemből. Ha ez az egész történet igaz volt, mindent tudni akartam róla. A teljes felelősség fogalmát mindeddig úgy értelmeztem, hogy felelős vagyok azért amit gondolok illetve teszek. Ami ezen túl van, azért nem felelek. Azt hiszem, a legtöbb ember így gondolkodik a teljes felelősségről. A saját cselekedeteinkért vagyunk felelősek, nem azért, amit mások tesznek – de ez nem így van.
A hawaii terapeuta, Dr. Ihaleakala Hew Len, aki azokat a szellemi fogyatékosokat meggyógyította egy egészen új perspektívából tanította meg látnom, mi is az a teljes felelősség.
Az első telefonbeszélgetésünk körülbelül egy órán át tartott; arra kértem, mesélje el terapeuta munkásságának teljes történetét.
Elmagyarázta, hogy a Hawaii Állami Kórházban dolgozott négy éven át. Az osztály, ahol a közveszélyes őrülteket tartották, veszélyes hely volt: a pszichológusok havonta váltották egymást, az ápolók gyakran jelentettek beteget, vagy csak egyszerűen felmondtak. A dolgozók az osztályon kizárólag hátukkal a falhoz simulva közlekedtek, így kerülve el, hogy rájuk támadjanak a betegek. Az osztályon se dolgozni, sem élni nem volt kellemes.
Dr. Len egyetlen beteggel sem találkozott. Kapott egy szobát, ahol a kórlapjukat tanulmányozta.
Amíg ezeket olvasta, saját magán dolgozott. Ahogy magát gyógyította, úgy lettek jobban a betegek is.
„Néhány hónap elteltével – mesélte Dr. Len – a korábban szigorúan lekötözött betegek szabadon sétálhattak; másoknak, akiket addig keményen gyógyszereztek, már nem kellett gyógyszert szedniük. Azok, akiknek esélyük sem volt arra, hogy valaha kiengedjenek a kórházból, gyógyultan hazamehettek. Sőt, mi több, a személyzet egyre jobban szeretett ott dolgozni.”
„A hiányzások és a gyors személyzetváltások megszűntek. A végén többen dolgoztak az osztályon, mint amennyire szükségünk volt, mivel a betegek hazamehettek, plusz mindenki bejárt dolgozni. Mára az osztály bezárták.”
Ez volt az a pillanat, amikor feltettem az egymillió dollárt érő kérdést: „Mit csináltál magaddal, amitől ezek az emberek ennyire megváltoztak?”
„Egyszerűen meggyógyítottam magamban azt a részt, ami őket teremtette.”
Nem értettem. Dr. Len elmagyarázta, hogy az életért vállalt teljes felelősség azt jelenti, hogy az életedben minden – csupán mert az életedben jelen van – a te felelősséged. Tulajdonképpen az egész világ a te teremtményed.
Hát… Ez egy kicsit erős… Felelősnek lenni azért, amit mondok vagy teszek, egy dolog. Azért is felelni, amit bárki más mond vagy tesz a környezetemben, az meg egy másik. De mégis, az igazság az, hogyha felvállalod a felelősséget az életedért, azaz mindenért amit látsz, hallasz, ízlelsz, érintesz, vagy bárhogyan megtapasztalsz – az a te felelősséged, mivel jelen van az életedben. Ez azt jelenti, hogy a terrortámadásokat, az elnököt, a gazdaságot vagy bármit, amit tapasztalsz és esetleg nem tetszik – orvosolhatsz. Ezek a dolgok nem léteznek a szó szoros értelmében, csupán a te belső kivetítéseid. A probléma nem velük van, hanem veled, és ahhoz, hogy megváltozzanak, magadat kell megváltoztatnod.
Tudom, hogy ezt elég nehéz felfogni, pláne elfogadni vagy éppenséggel így élni. Ujjal mutogatni sokkal könnyebb, mint ez az egész teljes felelősség dolog, de ahogy Dr. Lennel beszélgettem, lassan rájöttem, hogy számára és a ho’oponopono szerint a gyógyítás nem jelent mást, mint önmagunk szeretetét.
„Ha javítani akarsz az életeden, meg kell gyógyítani azt. Ha meg szeretnél valakit gyógyítani, akár egy közveszélyes őrültet is, saját magad gyógyításával tudsz segíteni rajta.”
Megkérdeztem Dr. Len-t, hogy van ez, mit csinált egészen pontosan, amikor azokat a kórlapokat tanulmányozta.
„Nem tettem mást, csak folyamatosan ismételtem, hogy „Bocsáss meg!” és „Szeretlek!” – újra és újra.”
„Ennyi?”
„Ennyi.”
Úgy tűnik, hogy szeretni önmagunkat a legerősebb módja saját fejlődésünknek, és ahogy mi fejlődünk, úgy javul a világunk is.”
“Elég az hozzá, hogy ha bármit is javítani akarsz az életedben, csupán egyetlen hely létezik, amit meg kell, hogy vizsgálj: saját magad. És amikor befelé figyelsz, figyelj szeretettel!”
Csapongok
2012 január 27. | Szerző: rzso
Imádom a zenét. Hozzátartozik az életemhez.
Nem tudom, vagytok-e ti is így, de én egész nap valamilyen dallamot hallok, vagy éneklek a fejemben.
Reggel, mikor felébredek, egy lemezjátszó mindig automatikusan elindul bennem, és onnan pörög egész nap.
Sokszor olyan dallamok, amiről végképp nem tudom, hogy ez most hogy is juthatott éppen az „eszembe”.
Tegnap például azon vettem észre magamat, hogy a Himuszt énekelgettem.
Általános iskolás koromban zenei tagozatra jártam, 5 évig hegedültem.
Így aztán nem csoda, ha minden Megasztár, Csillag születik és hasonló zenei tehetségkutató műsort megnézek, és boldog vagyok a tehetséges fiatalok láttán.
Egyik nagy kedvencem volt Szij Melinda.
Mit érdekelt engem, hogy kicsit esetlen, nagyon önbizalomhiányos! De lelke van!
Amint elkezdett énekelni, átváltozott, rajtam meg a hideg futkosott.
Azt a zenét szeretem, ami megszólít. Ami érzelmet indít el bennem.
Ez libabőr formájában a fizikai szinten is azonnal megmutatkozik
A másik híresség, akit szeretek, mindig nagyra becsültem, Joshi Barat.
Nos, úgy egy-két hete valamelyik Isten Háta Mögötti TV csatornán Joshi beszélgetett Melindával.
Nagyon vártam a műsort, és meg kell mondanom csalódás ért.
Melinda a házasságáról beszélt, és hogy a volt férje viselkedésében bizony sok kivetnivaló volt. Olyan is, amire Joshi azt mondta: de hát ezt nem lehet megbocsátani! Valamint azt firtatta, ki volt a hibás.
És ezt pont Joshi szájából hangzott el! Egy világ dőlt össze bennem.
Melinda pedig rendíthetetlenül kitartott az érzései mellett, miszerint ha két ember között megromlik egy kapcsolat, nincs olyan, hogy csak az egyik fél hibás. Ott mindkettőnek a szerepe beleadatik.
S hogy bizony bizony meg lehet, sőt meg is kell bocsátani, nem is lehet másként!
A hoponoponó módszerének is ez a lényege!
Hisz az egész életnek a szeretetről kell (kellene) szólnia!
Hogy tudok szeretni bárkit, bármit, ha tüske nyomja a szívemet? Ha a lelkemet sebek borítják?
Ha nem bocsátok meg, haraggal, sértődöttséggel, bánattal, félelemmel és még megannyi diszharmonikus energiával töltve élem az életem.
Gúzsba kötnek ezek az energiák.
A cél az alóluk való felszabadulás.
„Csak ennyi”.
Tisztogass! Tisztogass! Tisztogass!
Oldal ajánlása emailben
X