Első sikerélményem

2012 január 15. | Szerző: rzso |

Szeretném nektek megírni, milyen sikereim voltak mindjárt a könyv olvasása közben, röviddel utána.
Igazából a blog megnyitásának is ezek adták az apropóját.
Ha nekem sikerült, mért ne sikerülhetne másnak is, mért ne használjak a buzdításaimmal másoknak is?!

Az első eredményem 4 nap múlva jelentkezett.

Kedden vettem meg a könyvet, és még azon a szombaton összejött a család név- és születésnapok közös megünneplésére.
Hát, ez nálunk évtizedek óta nem megy zökkenőmentesen!
Valaki valakit mindig megbánt, valaki valakire mindig megharagszik, én pedig mindig rossz szájízzel, mit nem mondok sokszor sírva köszönök el szeretteimtől.

Minden alkalommal megfogadom, hogy soha többet közös családi ünneplést, de aztán rávesznek, és én beadom a derekam.

Szóval, most is egy ilyen alkalom volt, ami természetesen sértődésekbe fulladt.

Lefekvés után sírva gondoltam rá, miért nem tudnak az én gyerekeim egymással békében meglenni, és akkor úgy gondoltam, most jött el az idő, a hoponoponó ideje.
Kipróbáljuk, mit tud ez!

Elképzeltem magam elé a gyerekeimet, az egész családot, és megkérdeztem, mi zajlik bennem, ami ezt az állapotot okozza, mit kell bennem tisztítani, hogy ez jóra változzon?
És akkor sírva csak daráltam daráltam a Szeretlek, Sajnálom stb… stb… mantráját, (ld. a 4. bejegyzésemben), míg bele nem aludtam.

Legnagyobb meglepetésemre nagylányom vasárnap este felhívott telefonon, hogy beszéltem-e az apjával (akitől rég elváltam)  tegnap óta, mert olyan dolog történt, amilyen még soha! (Természetesen nem beszéltem vele.)
Sok probléma adódott ugyanis a két testvér között abból, hogy édesapjuk a kisebbiket, és azt az unokát mindig sokkal több előnyben, gondoskodásban részesítette.
Most viszont váratlanul és meglepő módon figyelmes és segítőkész volt őhozzá is.

Ezután két óra hosszat beszélgettünk telefonon, én megemlítettem, mennyire fáj nekem, hogy a testvérek, az én gyerekeim ennyire utálják egymást, mire ezt válaszolta:
“Anyu! Én egyáltalán nem utálom a testvéremet, sőt szeretem, aggódom és felelősséget érzek érte is, és a kisgyerekéért is!”

Hát, ott voltam paff, és mit tagadjam, elsírtam magam a boldogságtól!

Köszönöm Ho’oponopono!!!!!